Egy nagyon érdekes novella Boros István (1953-2005) tollából, aki a 80-as években két regényt is írt lecsúszott kábítószeres fiatalokról (Narkó Blues, Patkánykölykök) és nem mozgott idegen közegben csöves és punk fiatalok között. A szereplőket átnevezte, de aki ismeri kicsit is a történetet, aligha jelent problémát a beazonosításuk. Chief, azaz Vezér lett a Mozaik Klub KISZ titkára Némó Kapitány, Cojotte vagyis Prérifarkas Ramon és a főszereplő Zsíros Bandi, avagy Szappanos György. A drámai szálat a gyötrődő édesanya képviseli. Azt már csak a szereplők tudnák megmondani, hogy a történetnek mennyi a valóságtartalma és mennyi a fikció, de tartok tőle, hogy túlnyomórészt az utóbbi. Néha teljesen érthetetlen, értelmetlen és valószerűtlen mondatokat ad a szereplők szájába. Mégis unikum a Mos-OI zenekarról rendőrségi jegyzőkönyvek helyett szépirodalmi stílusban olvasni.
Boros István
A MOSOI országa
1983-ban ezen a polgárpukkasztó kedden, amikor a napnak van pofája 5 óra 41 perckor kelni és 18 óra 23 perckor nyugodni, Chieffel indulok Zsíros Bandiról valami többet is megtudni. Végigjárjuk a Csikágó kihalt utcáit, megyünk a húgyszagú Wesselényin, aztán kunkor következik jobbra: itt az Izabella és a Jósika utca. Chief 18 és fél éves, őzike szemű, mégis vén róka kinézetű fiú; volt punk és klubvezető, két rendőri figyelmeztetéssel a zsebében: az egyiket káemkáért, a másikat izgatásért kapta. Csizmája erőszakosan nyikordul az aszfalton, spiccvasa cintányérozik hozzá. Oldalról nézve: frizurája őriz még valamit a kubista periódusból; emlékeztet a szintek és síkok egymást metsző, margarinnal formált kompozíciójára. Vastag fekete bőrdzsekije páncél: véd, ápol s eltakar...
Megtorpanunk. Fölénkágaskodik, ránkterpeszkedik a ház. Átvágunk a keramit-kockákkal burkolt udvaron, az üveges konyhaajtókon óvatosan félrehúzzák a függönyöket, éber szemek kísérnek föl a lépcsőn, végig az aláducolt gangon, miközben Chief csizmája egyvégtében dobogja a leselkedőknek: "tyú-tyú-tyú-szí-vaty-tyú!". Aztán megállunk egy fasírt színűre festett ajtó előtt.
- Ez az - mutat rá Chief, és becsönget.
Alacsony, fehér-szőkés hajú, szemüveges asszony nyit ajtót. Keze és vékony ajka az idegességtől remeg.
- Te vagy az, Chief? - kérdezi bizonytalanul.
Pontosan 147 nappal ezelőtt, reggel fél hatkor egy Lada fékezett le élesen csikorogva a ház előtt. felpattantak az ajtók és öltönyös, hónaljban dudorodó férfiak ugrottak ki a kocsiból, olyan friss és ruganyos izmokkal, mintha a 007-es James Bondért repültek volna ki egy 413-as Cadillacből ezen a hajnali órán. Apró egyenletesen trappoló léptekkel fölszaladtak a lépcsőn, tekintetük egy pillanat alatt letapogatta a falra karcolt szavakat: Buzi, Sex Pistols, Szeretlek Ibi, végigcsörtettek a gangon, majd csöngettek a fasírt színű ajtón.
- Ki az? - kérdezte egy álmos női hang.
- Rendőrség.
Az ajtó résre nyílt. Az egyik nyomozó igazolványt és házkutatási parancsot mutatott.
- Ifjabb Zsíros Andrást keressük.
Az asszony elsápadt, megfordult vele a frissen mázolt konyha és remegő térdekkel, kába gondolatokkal botorkált be fia szobájába:
- Bandi kelj föl! - rázta meg. - Itt a rendőrség! - és már pityeredett is, az egészből egy szót sem értett.
- Ne szórakozz! - mordult rá a fiú, a fejére rántotta a paplant és a falnak fordult.
Ugyanebben a pillanatban még másik két csikágói fiú fordult szentségelve és szitkozódva a falnak, hogy egy pillanat múlva a nyomozók éles hangjára ébredjenek föl. Gyűrött pizsamában, lyukas atlétatrikóban, lógó alsógatyában álltak a szobák közepén: gépiesen teljesítették a parancsokat, és értetlenül figyelték a házkutatást végző rendőrök aprólékos, precíz munkáját, amelynek során lefoglaltak néhány magnó-kazettát, több spirálfüzetet, egy-két papírlapot, amelyen horogkereszt és SS jelvény volt látható. Ilyen gyorsan és egyszerűen teljesedett be a nagy reményekkel induló, a mindenkit meghódítani akaró, a Topra törő, a Csikágóból elvágyó MOSOI együttes sorsa, hogy 46 napra bezáruljon mögöttük a Tolnai Lajos utcai rendőrségi fogda vasajtaja.
Belépünk a hosszúkás konyhába, amelyben egy Baross utcai, maszekban készült kombinált-kredenc foglalja el a legtöbb helyet. Vele szemben az eternites asztal és a hokedlik; mellettük egy Grünewald- féle falikút, Szaratov hűtőszekrény és régi gáztűzhely áll. A belépőre fregoli nyomaszkodik. Az alkóvba lépve bántó a sötét. A kisasztalon álmos lámpa világít. Meglazult rugójú fotelekbe ülünk, a szemközti hitvesi ágy szélére Zsíros Andrásné kuporog.
- Te is kaptál idézést? - kérdezi Chiefet.
- Ja - bólint. - Huszonkilencedikére, tizenegyre.
- Csak már túl lennénk rajta - sóhajtja az asszony és félelmében a zsebkendőjébe kapaszkodik.
Az ágy fölött régi fotográfiák: idős Zsíros András és felesége mosolyogva, bár kissé mereven hajtják össze a fejüket, Bandi, gyerekkori fényképén, vidáman tekint a lencsébe.
- Az ügyvédek azt mondják, hogy szigorú a bíró - mondja fogvacogva Zsírosné. - Jól kifogtuk. Ezt a hülyeséget. De nem lehetek állandóan a gyerek nyomában - méltatlankodik. - Ki gondolta, hogy a rövid hajra, vagy a kopasz fejre ma azt mondják: fasiszta viselet. Tiszta őrület. Örültünk, hogy rövid a haja. régen az volt a baj, hogy hosszú!
Figyelem ezt a kóbor-macska kinézetű asszonyt, akibe eddig valószínűleg többször rúgtak, minthogy megsimogatták volna. Gunnyaszt az ágy szélén, egyik cigarettáját a másik után szívja. Beleburkolódzik a lila füstbe, mintha az megvédhetné, megpróbál összezsugorodni, összemenni egészen picire. Úgy tetszik: lelkében és fejében végérvényesen összekavarodott minden, mintha este az ágyban fekve többször is elgondolta volna: a "véletlenül" kiömlő gáz megszabadíthatná ennek a rohadt életnek minden kínjától.
- Kilencvennyolc százalékos vak vagyok, albinizmus miatt, éppen csak nem piros a szemem. Mit tagadjam: a férjem iszik, nem sokat, de a kevés is megárt neki. Volt már elvonón, de mindhiába. Nem élünk valami jól, csak körül kell nézni. Így jobbára én törődök e gyerekkel, mert az szégyelli az apját.
Elhallgat, a konyhába megy kávéért, majd folytatja a gyónást. olyasmiről beszél, amire senki sem kényszeríti.
És nagy lehet az ő bűne, ha idegenek előtt is megalázkodik.
- Az első gyermekem halva született. - Csönd. - Aztán jött a Bandi. Olyan aranyos, rendes kisfiú... Istenem?! - segítségért fohászkodik. - Mennyire szerették! Az általánosban úttörővezető volt.
Azután védekezik és támad:
- Megittuk már ennek az egésznek a levét. A gyerek tárgyalás előtt nem tehet szakmunkásvizsgát. A férjemnek munkahelyet kellett változtatnia, mert utánanyúltak. De minek adják azt a sok háborús filmet a tévében? - és az öklét rázza a készülék felé. - Elég volt a háborúból. én átéltem...pincében, éhezve...
Nem lesz már sohasem vége az erőszaknak?! Ezek a gyerekek azt sem tudják, mi az a háború. Ne is tudják meg soha. De mire való az iskola, ha nem tanítanak meg nekik semmit?
Hangja remeg a dühtől, tehetetlenségében Chefnek esik:
- Még mindig punk vagy?
- Csak voltam - vonja meg a vállát Chief, hogy ő már akármi is lehet, mert ő nem áll derékig a szarban.
- Örültem, hogy zenél a gyerek - szipogja Zsírosné. - Mondta, szeretne gitározni. Mondtam rendben van , fiam, de akkor tanárhoz mész. Azt hittem, hogy így legalább hasznosan tölti az idejét. Ki a frász gondolta, hogy ez lesz belőle?
Azon a bizonyos februári napon, a Meggyfa utcai körzeti párthelyiségben, a Mozaik-klubban, punk-koncertet tartottak.Lehetett vagy száz-százötven olyan 17 éves, punk kinézetű, tömegben csípőből tüzelő, szöges-bőrös, lilahajú, jajvörös kinézetű fazon. Azokból a fajta gyerekekből, akik illegve-billegve, vicsorogva, arénázva elképzelhették, hogy értük szól a harang. Jöttek olyan figurák is, akik skin-headeknek hívják magukat, mert a biliárdgolyó crossterep bőrfejükhöz képest.
A rendőrség, mint "táncos összejövetelt" engedélyezte a koncertet; Chiefék négy együttes szövegét mutatták be előre, jóváhagyásra. A koncert előtt a gyerekek, annak rendje és módja szerint, lenyelték az utolsó korty pálinkát, bekapták a maradék Dianát, egyet-kettőt szipákoltak a ragasztós zacskókból is. Az eget-földet rengető buli tehát megkezdődött. A srácok ordítottak, hogy aszongya: ide nekünk az oroszlánt is, míg a koncertet biztosító civilruhás rendőr, ifjúságvédelmi előadó - rejtélyes, hogy kerültek ide és mit csináltak - és a rendezők tartották a frontot.
Amikor azután az egyik együttes szólistája az állványra tekerődzött, mint Jagger a Rollingból és a mikrofonba búgta gerle-madárként, hogy "Gyerekek, szar az élet!", a rendőr előszedte Chiefet, a klubvezetőt.
- Erről nem volt szó. Azonnal zavarja le őket a színpadról - ezzel, úgy gondolta, meg is adta az alaphangot.
Az ilyen falrengető happeningeken régi szokás, hogy bárki fölmehet a színpadra, adhat a szenvedélynek, akár WC-papíron és fésűn is eltrombitálhatja a New Wave Blues-t. A MOSOI együttes kihasználta az alkalmat. Zsíros Bandi hóna alá kapta a basszust, egy kesehajú fiú belecsapott a szólógitárba, Cojotte az énekes és a kölcsönkért dobos a színpadra ugrott. Lábuk előtt hullámzott a tömeg. Életükben először úgy érezhették magukat ebben a körzeti párthelyiségben, mintha a New York-i Madison Square Gardenben tombolt volna a népszerűségük.
Cojotte a mikrofonhoz lépett, középső és mutatóujjával V-t formált és nagyot üvöltött:
- Kuss legyen!
Várt egy darabig, majd ismét belebődült a mikrofonba:
- Oltsd le a villanyt! - Ismét várt, majd újra ordított egyet: - Odamenjek, bazd meg?!
Sötét lett. Az együttes beindította a rakétákat. A basszus megremegett, és az erősítőn, a hangfalakon keresztül megindult a földrengés.
- Bevándorlók bére csak halál lehet - acsarogta Cojotte, és fölkapta a mikrofont állványostul. Dobbantott és peregni kezdett a golyózápor.
- Fehérnek születtem, árja vagyok - vonyította - , mégis többet kapnak az államtól az arabok...
Az a száz-százötven gyerek nem lepődött meg. Táncoltak, kiabáltak.
És nem lohadt a pergőtűz.
- A bevándorlók bére csak halál lehet, /el kell innen üldözni a négereket./
az arabokra viszont golyószóró vár, / és Palesztina felett atomfelhő száll...
Tébolyító erővel dörömböltek a hangok:
- Néha-néha felcsillan halványan a remény, / hogy Magyarország a miénk lesz, a tied s az enyém.
Cojotte kifulladt. Ferde mongol szeme bedagadt az izgalomtól és az ereket szaggató erőlködéstől. Csápolt a tömeg, nem volt megállás, lüktetett a vér, dobolt az agy, hajrá...
- A lángszóró az egyetlen fegyver mivel nyerhetek, / elpusztítok minden cigányt, felnőttet és gyereket. /
De ezeket mind kiirtani egyetértésben lehet, / ha elvégeztük kiírhatjuk, cigánymentes övezet... / Nem vagy mostmár biztonságban, sem az utcán, sem othon, / megtámad egy cigányhorda, hogy mindenedet ellopjon. / Állj velünk hát egy csoportba, szárítsd föl a könnyedet, / nemsokára kiírhatjuk, cigánymentes övezet. / Mikor megy már végre a cigánytábor az égbe? / Erre várunk régen, repülnek az égbe, óh jó! / Az államforma biztosítja, hogy kifossza az országot, ne dolgozzon, ne tanuljon, sok gyereket csináljon. / De nem sokáig tart már nektek ez a rohadt állapot, / minden magyar velünk lesz és szétverjük a váratok, csak várjatok! / Ha megvalósul, boldoggá tesz fiatalt és öreget, / és minden falon világit majd: cigánymentes övezet!
A tömeg ugra-bugrált, járta a csűrdöngölőt. vonaglottak, ordítottak: csak magukkal voltak elfoglalva, majdnem elélveztek a gyönyörtől...
A jó ég tudja mit csináltak a rendőrök. Talán az elveszett világbékét, vagy az új háromforintost keresték, mert még az Egyenruhám tiszta és a Románia című számoknál sem léptek közbe. Chief sem tett semmit, mert egy ájultra piált kiscsajt kísért haza; így azután a koncert véget is ért. a haverok Cojotték nyakába borultak, kiáltoztak, hogy ez az, meg hű és há, heje-huja, majd mindenki szépen hazament családi punknak és skin-headnek.
Chief vagány gyerek, aki a legmesszebbmenőkig szolidáris, de kétpofára örül, hogy kimaradt ebből a mákostésztából.
Zsírosné fakón ül az ágy szélén.
- Hol dolgozol? - kérdezi Chieftől.
- Most éppen sehol - vonja meg a vállát Chief, hogy ebből elég, meg különben is, hol van most a Bandi.
- Iskolában - mondja Zsírosné és ebben a pillanatban legszívesebben lenyilazná a tekintetével Chiefet. - Esti gimnáziumba jár. Ki tudja, ezzel is mire megy? Jaj istenem! - fohászkodik. - Bementem az iskolaigazgatóhoz, hogy segítsen már valamit. Az csak ordított velem, hogy magunknak köszönhetjük, ha lecsukják a gyereket. Ítélet előtt pedig nem teheti le a szakmunkásvizsgát. Persze addig dolgozzon két műszakban, 442 forintért. Nem vet föl bennünket a pénz. Én nem tudok a gyereknek bőrdzsekit venni. Mi még az életben nem voltunk külföldön. Ha pedig bekapcsoljuk azt a rohadt tévét, ott is azt hallani, hogy csak annak van becsülete, aki tele van pénzzel. Meg azoknak mindent szabad. Hát persze, hogy nem lehet bírni a gyerekkel.
Ezeket a szuper dalszövegeket Zsíros Bandi költötte, s ha nem is akart értük mindjárt Pulitzer-díjat kapni, elsősorban neki kell elvinni miattuk a balhét. tizenhét évesen áll majd az igen tisztelt bíróság elé, izgatás bűntette miatt, amelyért le lehet akasztani kettő és nyolc év között akármennyit is. Így nemigen akaródzik neki haverokkal találkozni, a yard óta a fal mellett jár óvatosan. Miután előkerítettük a föld alól, egy inkább alacsony, mint középtermetű gyerek állt előttem. Haja épphogy kinőtt, fülei elálltak, és akkora bicepsze volt, hogy zongorát cipelhetett volna a hátán. finom vonásait itt-ott áttörte a rendőrségi fogda társas-magánya, barna gombszeme értelmet sugárzott.
- Gondolom tisztában voltál versírás közben, hogy mit írsz?
- Persze... - mondta határozottan, hogy mit is képzelek, nem jár ő kisegítő iskolába. - El kell vinnem a balhét!
- Komolyan gondoltál minden sort?
- Részben - mondta, de ebben benne volt a na-ná, különben miért írtam volna őket, és majd pont neked ismerem be vállrándítása. - Én nem akartam a cigányokat kiirtani - védekezett - , tudom, hogy ez lehetetlen, de sohasem fogom őket megszeretni.Nekem itt a VII. kerületben, közöttük kellett felnőnöm. Az egyik haveromat megkéselték, engem fényes nappal vertek össze a Hősök terénél. Mit szeressek rajtuk? Látom, hogyan élnek, mit csinálnak. Ha száz évig dolgoznék, akkor sem lennének olyan cuccaim, mint amilyeneket ezek a kvarcórások és gagyisok összehoznak.
- De hát nem minden cigány ilyen...
- Persze - legyintett, mint aki azt akarta mondani, hogy öreg, kár ezért az óhéber rizsáért. - Nekünk túlzásba kellett bocsájtkozni, hogy kitörhessünk a névtelenségből. Meredek volt a szöveg, oké, de be kellett vállalni. Én sohasem fogom őket lelángszórózni. de hát a cigányok olyanok, amilyenek, ez köztudott. Egy kutyát sem lehet megtanítani olvasni. Ezen nem lehet változtatni. Egy cellában ültem egy csávóval. Hát az miket mesélt?! Tiszta középkor... Az egyik cigányfalu bosszúból megtámadta a másikat. felgyújtott szalmásszekerekkel, égő olajoshordókkal, kaszával, husánggal támadtak. Csak tátottam a számat, olyan volt mint a moziban.
- A négerekkel és az arabokkal mi bajod van?
- Menj le az Abbáziába és megtudod. - vicsorgott rám, hogy ez a pali nem komplett, ha ilyeneket kérdez. - Dollárral seftelnek, leszólítják a nőinket, azt hiszik, ők itt a császárok. De a suliban is! Tele vannak dohánnyal. Ha kell, kilóban megveszik a tanárokat aranyból. nem tudnak semmit, de vizsga előtt bevisznek egy üveg Johnny Walkert, és simán átmennek, amíg bennünket rendesen kaszálnak. Különben is mindenki éljen ott, ahol megszületett. De ha már itt vannak Magyarországon, akkor viselkedjenek úgy, ahogy az egy vendéghez illik.
Minden rossz, kellemetlen, furcsa és megmagyarázhatatlan érzésem ellenére sem hittem, hogy egy Hitler-jugenddel beszélgetek Egy 17 éves srác ült előttem, aki többet élt 17 évnél, aki sokmindent hazudott magának, aki bizonytalanul tapogatódzik egy bizonytalan világban, aki leginkább reszelgeti a körmét és hülyeségeket beszél. De a távolból vészhangokat is hallottam, félelmeket: vajon mit csinálnának Zsírosék, ha hatalmukban állna nemcsak énekelni...
- Az újságokban lefasisztáztak benneteket...
- Nem vagyunk fasiszták - tiltakozott. - Ha koncerten odajön hozzánk egy gyerek a karlendítős fajtából, hogy "sieg heil!" , hát bíz' Isten leköpöm, hogy öreg fejezd már be, és húzd el innen a beled. Mi csak sikert akartunk, mindenáron sikert. Nem vicc! Én milliomos akarok lenni. Szeretem a pénzt, igen. Jól akarok élni.A Hiltonban vacsorázni, mert kell valami ebben a rohadt életben, amire emlékezhet majd az ember, ha már csorgatja a nyálát.
Zsíros Bandiban hatalmas feszültség és kimeríthetetlen energia vibrált. És hány, de hány emberben munkálkodnak titokzatos hatalmak. Figyeltem mozdulatait: hittem és mégsem hittem neki, kinevettem és féltem tőle. Bizalmatlan voltam, emlékeztem a dalokra és mindig az jutott eszembe, ha ma a cigányokat és az arabokat, holnap esetleg a zsidókat és a biciklistákat akarja dalban kiirtani. De akkor is! Akik azt állítják ezekről a 17 esztendős srácokról, hogy fasiszták, azok ugyanúgy nincsenek tisztában a szavak jelentésésével, mint Zsírosék az árja szó tragikus tartalmával, a mögötte heverő hullahegyekkel. Ők csak filmeket láttak: piff-puffoló partizánokról és nyilasokról, kémekről, négy páncélosról és a kutyáról, Stirlic-ről és a kegyelmes úr szárnysegédjéről.
Összekeveredtek a pédaképek!
Nem ezek a gyerekek veszélyesek, hanem azok a felnőttek, akik a villamoson, a kapualjakban, a kocsmákban, baráti négyszemközt vissza akarnák deportálni a cigányokat Indiába, vagy egy rab-szigetre. És ebben az a tragikus, hogy csak évek kérdése, és Zsírosék is ilyen felnőtteké válhatnak. Mert mindennapjaink tele vannak elfojtott feszültségekkel, tisztázatlan problémákkal, érinthetetlen tabukkal, ostoba hazugságokkal. Tisztázatlan a cigányok és az arabok helyzete, a megoldás felé tett lépések helyett lesütjük a szemünket és habogunk. Az utca embere, az Esti Hírlapot olvasva, csak a rendőrségi hírekből és személyes tapasztalataiból ítélhet. Így hát ne csodálkozzunk azon, ha három csikágói gyerek arról énekelt, amit nap nap után tapasztalt, amiben felnőni és élni kényszerült. És ne méltatlankodjunk demagógiájukon, hátborzongató cinizmusukon...
A MOSOI együttes dalai a Magyarországon élő és lappangó társadalmi feszültségek bizonyítékai, és példák arra, hogy egy morális és gazdasági válságban élő közösségben a társadalmi problémák jelentkezésekor - évezredes recept szerint - a bűnbakok keresése, faji előítéletek kerülnek a középpontba.
Ezek a srácok kitűnni akartak a szürkeségből, a pénztelenségből, a szoba-konyhából, a reménytelenségből, a kilátástalanságból, a sikertelenségből. Szárnyalni akartak, repülni, és iszonyú hamisan szárnyakat hazudtak maguknak, hogy soha, de soha már, ebben a büdös életben ne legyenek senkik!
Zsírosné föláll, és olyan idétlenül totyorászik, mint egy Donald-kacsa.
- Persze, hogy hibáztak - magyarázza. - Én nem tagadom. De anya vagyok, Bandi a fiam, és ha embereket ölt volna, nekem akkor is mellé kell állnom.
Chief tehetetlenül néz rám, mint aki azt mondja: na ebből elég.
- Tessék megnyugodni! - mondja.
Fölállunk. Búcsúzkodunk. Állunk az ajtóban. Zsírosné próbál mosolyogni az illem kedvéért.
- Itt menjetek le - mutat a cselédlépcsőre. - Közelebb van - mentegetődzik és hangjából kiérezni, kellemetlen neki, ha Chief gyerekkel ismét végigcsörtetünk a gangon.
Becsukódik mögöttünk a fasírt-színű ajtó. Kopogunk le a lépcsőn. A kapu előtt megállunk, rágyújtunk. Chief kezet ad:
- Na akkor helló! - és hétmérföldes-csizma léptekkel megy végig az utcán. Sötét van. Egy pillanatra fölsejlik a Markó nyirkos épülete, füst-szagú tárgyalóterme, a vakító neon, a bírói pulpitus, a vádlottak sárgára festett padja, ahol nemcsak a MOSOI együttesnek kellene helyet foglalnia.
18 óra 24 perc.
Letűnt a nap 1983 egyik keddjén.
